Balázs története

Viszont azóta józan vagyok! A józanságomról annyit, hogy amit csak lehetett, megváltoztattam. Új helyre költöztem, egy fillért nem fogadok el senkitől, saját lábamon állok. Szakítottam az akkori barátnőmmel, új helyre mentem dolgozni, a régi barátaimmal szinte alig tartom a kapcsolatot. Ez  nem tudatos, így hozza az életem. Rendszeresen dolgozom kell magamon! Járok NA-ba ( http://na.info.hu , http://www.na.org ). Valahogy ebben találtam meg azt, ami hiányzott ahhoz, hogy józan tudjak maradni, nem 4 fal között, meg zárt intézetben, hanem itt kint a világban.
Fontos, hogy van egy közösségem, egy önsegítő csoport, ahol hétről, hétre összejárunk. Itt Mo.-n viszonylag kevesen vagyunk, pár száz józanodó függő, de tavaly a barcelonai világtalálkozónkon nyolcezren voltunk. A tengeren túl, tizenötezeren jönnek össze egy-egy nagyobb találkozón. Vannak szolgálataink. Akad kulcsos, aki nyitja a helységet. Van büfés, hogy legyen egy kis harapni való. Járunk kórházakba, börtönökbe, mesélünk magunkról. Hagyományaink szerint a legfontosabb, hogy elvigyük az üzenetet a még szenvedő függőknek. Én most éppen a csoportom küldött helyettese vagyok, illetve a fordító bizottság tagja. Angolról fordítjuk az irodalmat. Ajánlott, hogy válasszunk szponzort (mentort) magunknak. Ez egy olyan társunk lehet, aki régebben van a programban, és hitelesen közvetíti, éli azt. Nekem is van, sőt vannak szponzoráltjaim is. Az említet program, a felépülés programja. Ehhez vannak lépéseink, tizenkét lépés.
Kapcsolatom anyámmal távolságtartó. Korábbi életemben egy nagyon beteg, társfüggő viszonyban voltunk, amelyben ő volt a megmentő, én az áldozat. Bár borzasztóan rühelltem ezt a szerepet, mégis újra és újra alkalmat adtam arra, hogy megmenthessen. A józanságomban léptem ki ebből a szerepből. Most már tudom, hogy nem akart rosszat nekem. Ő sem tanulta meg hogyan kell szeretni. A gyermekkorát intézetben, vidéki nagynéninél töltötte. Agyba-főbe verték, elmondása szerint, alkoholista nagybátyja csak azért nem erőszakolta meg, mert túlságosan kicsi volt. Gondolom elhatározta, hogy ő majd másképp csinál mindent. Ebből egy túl aggódó, majomszeretettel ragaszkodó valaki született. Már kissrácként éltem a tehetetlenséget, amikor a verésekről mesélt. Azt gondoltam, hogy ha nagy leszek, megkeresem a nagynénjét és…. Még most is szar erre gondolnom. Félelmei nyomán sokszor megalázott a barátaim előtt. Persze van olyan társam is, akit fizikailag inzultált a saját anyja, szóval nem bántom őt. Végül is neki köszönhetem, hogy nem kerültem börtönbe, sőt több alkalommal ő törte rám az ajtót, hívott mentőt, ilyen értelemben (már másodjára) az életemet is. Ha meghallom a hangját, mégis a régi reflexek indulnak be nálam. Dolgozom az ügyön, és hiszem, hogy idővel egy egészséges kapcsolat fog kialakulni közöttünk.
A szerhasználat egyik következménye, hogy érzelmileg megmaradunk azon a szinten, ahol elkezdtük. Minden érzelmemre egy válaszom volt. Ha féltem, anyag. Ha örültem, még több anyag. A nők egyszer csak ott voltak mellettem. Nem tanultam meg hogyan kell udvarolni. A mai napig ugyan úgy félek megfogni egy lány kezét, mint tizennyolc éves koromban. Az utolsó barátnőmtől megkérdeztem, még az ismerkedésünk elején: – Fogunk csókolózni?- Mondta, hogy ezt nem szokták megkérdezni. Szerencsére mulattat a dolog. Egy tizenhét éves fiú, egy negyvenes férfi testében. Az nagyon fontos, hogy tudom, nem vagyok egyedül. Amikor a társaimat hallgatom, legyen az dán, amerikai, angol, vagy horvát a saját történetemet mesélik el.
Nem gyógyultam meg, függő vagyok, de 2007. április 18-a óta nem kellett használnom! Teljes absztinenciát tartok. Nem iszok alkoholt, nem szívok.

Pages: 1 2 3 4